 Amikor
még nem élt ember a Földön, a Teremtő egyszer éppen a világ legszebb kertjében,
Szicílián sétált, s a virágokkal beszélgetett. Ahogy azok sok-sok panaszát
hallotta, elszomorodott. A hóvirágnak sok volt a meleg, az orchideák fáztak,
a ciklámen nem szerette a rétet, a kakukkfű félt az erdő sötétjében. Egy
magasra szökkent nádszál vízpartról álmodott, a cickafark a napsütötte
domboldalon kívánt lakni. A Teremtőt bántotta ugyan a sok elégedetlenkedés,
de nem haragudhatott, hiszen ő ültette az összes virágot ebbe a csodálatos
kertbe. Ezért aztán minden növényt türelmesen végighallgatott, majd átrendezte
a világ virágoskertjét. Sok volt a tennivaló, jól el is fáradt, elindult
hát a munka végeztével a tenger felé, hogy a hűsítő parton megpihenjen.
Alig ment pár lépést, amikor a fű között hirtelen megpillantott egy aprócska,
sápadt virágot. "Kicsi virág, rólad egészen elfelejtkeztem, de hisz te
nem is kértél semmit! Mondjad bátran, mit szeretnél!" "Teremtőm!" -- szólt
halkan a virág, "nekem az a jó, ahogyan te akarod, ezért nem akarok semmit
sem kérni magamnak. Csak..., ha szabad mégis valamit kérnem, kérlek, mosolyogj
rám, és egészen boldog leszek!" És apró virágkelyhét mosolyra éhesen tárta
az Úr felé. A világ Kertésze lehajolt az apró virághoz, rámosolygott és
megsimogatta. A Teremtő mosolyától a csöppnyi virág megszépült, izmos bokorrá
növekedett, s gyönyörű virágkelyhei mindennél szebbé tették. De szerény
maradt, mint az igazi szépség. Bárhol megél, romok között, út szélén, kertekben.
Mindenért hálás, mindig hűséges. Ha nincs víz, a harmat is elég, soha nem
türelmetlen. Csak a mosoly éltető melegére vágyik.
Húnyd be szemed, nézz mélyen magadba. Az Úr téged is ilyennek
alkotott... |
