A hetes nagyon gyanús szám. Olyan boszorkányos. Ugyanis akárhogy számolom Róma ősi dombjait, azt a hetet, mindig többet kapok. A hét királyt is már évek óta folyton számlálom, s minduntalan túljutok a megszabott határon. Úgy látszik, bele kell nyugodnom, hogy 7=7+1. Legalábbis a királyoknál, mert a dombok még ennél is jobbankifognak rajtam.

Minthogy a királyok száma 7+1, ezért a történet sem lehet másképp.

Az ég alkonyra fordult, fekete árnyak burkolták homálylepelbe a máskor oly eleven partot. Lopakodó léptekkel közelített az éjjel. Éppen amikor az elhaló fény lemaradt szikrái egy utolsót lobbanva sietve végigszánkáztak a látóhatár peremén, keleten egy szégyenlős, világos csík, felbukkanva a dombok csipkés szegélyén, jelezte valami új érkezését. Luna volt az, a Hold halovány asszonya, szomorúan és nagyon megfogyottan. Alig volt annyi ereje, hogy csekély udvarát sápadt pírba borítsa.

Az istennő, sehol nem időzve, Ostiába siet, ahol a kikötő tágas vizében már hatalmas tengeri sokaság sürgölődik. Középen aranyló trónon Neptunus, kinek tengerkék szakállából is patakok erednek. Most érkezik delfinhúzta kagylókocsiján Amphitrité, az úrnő. Thetisz is siet, le ne késsen. Vele jön a nereidák álomszép csapata, a haltestű Triton és a naiadok, a vizek gyönyörű nimfái. Gyűlésre jönnek, szokatlan tanácsba. Csendesek mind, szinte némák, hisz mit is mondhatnak egymásnak a gyászolók? Mert gyász van itt, fekete gyász, égiek, földiek egyforma bánata.

Neptunus, minden víznek ura, nyitja meg a gyűlést néma bólintással. Majd elsőként Tiberinus atya, a folyó agg istene kezdi a keserű szót:

"Urunk, Neptunus, Amphitrité, hatalmas úrnőnk, és te is Luna asszony, ki ma a fényünket adod, s ti is mind, csobbanó vizek védői, isteni nimfák, és ti, égi s földi lények, akik csak éltek e végtelen árban, a hatalmas folyókban, apró csermelyekben, tiszta forrásokban. Valamennyien, kik kedvelitek és aggódva nézitek Róma serény népét. Halljátok bánatos szavam!

Egy kis ideje -- két emberöltőnyi korszak múlt csak el azóta -- idegen vész szállta meg a Várost: egy jöttment türrén szökevény, Lucumo telepedett Romulus trónjára. Majd gyilkos felesége adott új királyt a népnek. Épp a minap történt, hogy napi pihenésem, mit szüntelen sodrásommal rég kiérdemeltem, az öreg király, Servius holtteteme zavarta meg váratlan, s gonoszul szerzett trónját a veje bitorolja. Nincs, ki szembeszálljon, nincs, ki férfias szavával, kardja pengéjével megállt kiáltana e gőgös dúvadnak, Tarquiniusnak, a büszkék legnagyobbikának! Ez a Lucumo-fajzat, ki most új királynak hirdeti magát, ez ölette meg, hogy legyen helye a trónon. De eltemetni, mint azt a legelvetemültebb gonosz is megkapná, tiltotta keményen, s a szerencsétlent szent vizembe dobták.

És most? Nincs olyan nap azóta, hogy e gaz bitorló véres kardja ne járna körbe a Városban, hol nyíltan, hol titokban, és szedi a vámot e nagyszerű népből.

Sokan menekülnek, főleg senatorok és előkelőbbek, mert őket kutatja életre-halálra, de ugyan hová is mehetnek? Hisz a falakon s dombokon kívül az ő emberei laknak, a lekenyerezett régi latinok, ősi ellenségünk. Ez meg ott mulat velük fél éjszakákat, és vedelik azt az embernek oly átkozott bort, a részegítőt, mit a türrénektől szerzett.

Mondjam-e, ne mondjam? Mert ugyancsak félek én az őszinte, jót akaró szótól, hisz éltemet, isteni sorsom féltem. Az egek ura kezéből oly gyorsan kiröppen a győzhetetlen villám, s egy érintésre kiszárad éltető vizem a puszta fenékig! Mert Fama is ezt mondja, ily beszéd parazsát éleszti szerteszét. Hogy a mindent megtehető maga küldte volna egykor a koronát szent madara által a gaz Lucumónak, s hogy ő volt régtől az is, ki nagy Rómánk népét nyájas, szép szavakkal -- Mars isten helyett -- magához kötözé.

És nézzétek: Capitoliumunk szent dombja felásva, korbács alatt ott sürgölődik ifjú és öreg. Templomot építenek, mindennél nagyobbat. Iuppiternek! Hol van Mars, a hadak vezére, Romulusunk atyja? Sértődötten elvonult. Hol lakik ma a Jóság, az Egyetértés, az Erény, a Hűség, hová lett szép húgunk, Egeria nimfa? És a múzsák, kik a berkekben laktak? Mind messze költöztek.

Tegnap egy Curtius fej nélküli teste úszott a habokban, egy Quinctius meg egy Tarpeius kísérte. Senatorok, de halottak. Ma Cluilius volt ott, s Iulius, az ifjabb -- családostul. Ki marad Rómában? Holnap tán Servilius jön, vagy a Iunius család? Vagy a királyi rokon, kit mindenkinél ádázabbul gyűlöl, Collatinus? Ugyan ki van most soron?

Mondd, urunk, Neptunus, hát semmit sem tehetünk? Nincs már ereje a halhatatlanoknak? Vagy az ég ura is e jöttment oldalára pártolt?

Én, aki egykor az ikreket hátamon ringattam, s azt a teknőcsónakot oly lágyan a partra vezéreltem, én tűrjem el némán e gyilkos dühöngését?! -- Segíts, Neptunus, adj kiutat, hisz nagy úr vagy te, az összes víz birodalma a tiéd! Segítsetek ti is mind, vízlakók, ha tudtok!"

Így szólt keservében hosszasan az agg, a Tiberis védnöke.

A gyűlés felbolydult, hangos lett az öböl. Nem volt többé rend, kiki mondta, mi fájt. Végül, megsokallva a vizek forgatagát, Neptunus emelkedett ki magasra a habokból, ádáz szigonyát a homokba vágta, tritonkürttel jelt adatott, majd kocsijába szállt, hogy mindenki lássa, s onnan csitította baráti népét.

"Közös bánatunkról szóltál, Tiberinus. Magam is látom már régen e bajt, és birodalmam ím alig tűrheti a zsarnok őrületét. -- Bár hogy a végzet titkairól leemeljem a fátylat, s bővebben szóljak, tudd meg, hisz e gond gyötör úgyis -- (Vergilius, Aen., l, 261-262, ford. Lakatos), hatalmas bátyám, az ég ura, csak Róma javát akarja. Mert ahogy a Végzet nem tévedő szava öröktől fogva megkötötte -- ezen vitázni sose a mi dolgunk --, e Város lesz a világ igazi feje, egyetlen vezére. De még várni kell kicsit, még nem telt be a sors, még tisztulnia kell mindnek, mi szennyes. Az idegen uralom, a gőg, az önzés, a jajszavak, a bánat és halál -- ez mind olyan, mint a tűz, mely próbálja a vasat, és tisztít kegyetlenül. Ami lesz, az kincs, megfizethetetlen, mert könnyek között, véres zivatarban érett. Nincs értéke semmi, mi nem szenvedésben lelt létet e földön.

S hogy a Végzet legféltettebb titkát is rejtve elmondjam (jogot kaptam erre): Királyi hajót hordoz hullámhátam. A Püthiánál jár két Tarquinius fiú, hatalmat remélve gyilkos apjuk után. A jóslat kétes, mint mindig: -- Az Ostoba, aki érti, rendet ad Rómának. -- Ma vagy holnap? Magam sem sejthetem.

Tűrjünk hát kis időt, Tarquinius sorsa már megírva. Még tisztul a Város tán sok-sok éven át, az időt megtudni nem adatott nekünk, de királyság romjain majd új világ támad. Addig azonban -- egy lesz az igaz áldozat: a vétektől mentes, de bemocskoltan élni büszke nő. Már kezében a tőr, mely a szabadságot adja. -- Így szólott a Végzet."

Néma jajok városa lett a hatalmas Róma. Csak az élte túl a vészt, akinek nem volt vagyona, vagy visszavonult a köz ügyeitől, s mindenre bólogatva, mindent eltűrve tengette hallgatag éltét. A Curia kihalt, a híres ősi családok megtizedelve. A régi latinok -- most királybarátok és szövetségesek -- elárasztják Tarquinius palotáját. A király, akit titokban Superbusnak, Gőgösnek neveznek, élvezi korlátlan hatalmát.

Közben épül Iuppiter temploma. Mindenki ott dolgozik, ha nem önként, akkor kényszerből. Majd óriási csatornákat ásnak a föld alatt, hogy egy ily nagy város szennyét, szemetét legyen hol elvezetni. A Circus Maximus padsorait is újra alapozzák: kell valamit hagyni is az utókorra. A nép pedig tűr és pusztul.

Ekkor jött az első rémítő jósjel: a királyi palotában az egyik faoszlopból sosem látott kígyó siklott le. A király szívét valami alvilági balsejtelem szorította össze. És -- ettől kezdve semmi sem sikerült! Az események, mintha titkos, sötét végzet irányítana mindent, megsűrűsödnek. Már látszik: Rómában nem a gyilkos az igazi úr.

Két idősebb fiát sürgős kérdéssel küldi a távoli Delphoiba, ismeretlen tengeren, ismeretlen tájékra. Kísérőjük a bikaerős, de ostoba Brutus, kinek titkát csak az istenek ismerik.

Majd Tarquinius, a gőgös, hogy a rabszolgamunkában elkeseredett nép lázongását váratlan zsákmánnyal megelőzze, Ardea ellen indul, a rutulusok földjére. Sikertelenül.

Eközben Lucretia sorsa is betelik: ő az igaz áldozat, akiről Neptunus beszélt, akinek véres tőre Brutus kezében a szabadulást hozza.

A király, mint gyakorta, ha éjjeli mulatozásairól hajnal felé hazaindult, egyedül vágtat a sötét utakon Róma felé. Későre jár már, de nem ez zavarja, hanem az a kétes hír, mit bizalmas embere jelentett az ardeai táborban titkon: Rómában lázong a nép és Brutus, az ostoba, mindennek az élén. És Sextus vérét kérik, Sextus Tarquiniusét, ki -- mint hírlik -- bajt kevert ismét a királyi háznak.

A kapu most is zárva, ahogy lennie kell. Az őr a helyén van, a jelzőtűz rendben. Tarquinius éppen kiáltani akar, amikor az ismerős őr -- nevét nem őrizte meg a mostoha történelem -- kiszól a kerítés fölött, s kissé rekedtre sikerült hangon teszi feladatát.

"Mit kívánsz, Tarquinius?"

A királyt meglepi a váratlan kérdés, de még inkább nevének nem királyi csengése. Míg kardnál élesebb választ fontolgat, ámbár jeges rémület bénítja ajkát, újra jön bentről, s már keményebben a szó.

"Hé! Mi lesz? Gőgös! Megsüketültél, avagy megint mélyebb volt a korsó, mint feneketlen torkod?"

Ezt már Tarquinius sem bírja tovább, s felhördülve -- ijedelmét rejtve -- fenyegetőzni kezd. A válasz azonban most több hangon száll a biztos kerítésfalak mögül, és nem is szelídebben.

"Rómában nincs többé szavad! Elegünk van gyilkos uralmadból!"

Megmozdul a környék, az éjjel kiviláglik: csapatostul jönnek, kik eddig rabigát s ostort tűrtek némán. Tarquinius, az immár volt király -- határtalan dühtől forrva -- egy szomszéd kapunál is próbálkozik, hiába.

Aznap éjjel Róma utolsó királya örökre kintrekedt...

Pont. Nincs tovább. Mert ami a tovább, az már más. Hogy igaz volt-e? Ne kérdezd. Nem is fontos. Meg úgyis tudod: így biztosan nem történt. Nem is történhetett. Még akkor sem, ha a három utolsó király tényleg király volt, és kivételesen mindhárman éltek -- valamikor.

És hogyan történt? Légy türelemmel! A történelem sem futott el egy-két nap alatt! Legközelebb még csak azt tudhatod meg, hogyan történhetett (volna). Onnan még nagyon hosszú út van addig, hogy miként is volt mindez. Még sok koszos víznek kell lefolyni a szőke Tiberisen...