|
Étkezési szokások a régi Rómában
"De gustibus
non est disputandum"
Sokan abban a tévhitben élnek, hogy az ókori Rómában
a polgárok lakomáról lakomára jártak, s hajnalig tartó tivornyákon vettek
részt. Ezt sugallják az általunk jól ismert művek, pl. Petronius "Trimalchio
lakomája" is. Ezek azonban meg sem közelítik a valóságot, hiszen az egyszerű
emberek gyakran kenyérhez sem jutottak. Az igazi lakomáknak csak kevesen
lehettek részesei. Annak, hogy mégis ezekről tudunk a legtöbbet, az az
oka, hogy fennmaradt irodalmi alkotások csak ezekről beszélnek, illetve
sokak számára ez volt az olyannyira áhított életforma, melyet követni
kell. Vagy éppen megvetni. Seneca szerint ugyanis ezek az emberek csak
"azért esznek, hogy hányjanak és hánynak azért, hogy egyenek."
|
|
|
|
|
|
Mindenképpen külön kell választanunk
a gazdagok és a szegények étkezési szokásait (s talán nem meglepő, hogy
a gazdagokéról lesz bővebben szó). Az egyszerű emberek, ha kifogytak otthoni
ételeikből, igyekeztek meghívatni magukat ebédre patronusaikhoz. Gyakran
kihasználták ezt az igényt politikai célokra a hadvezérek, császárok ingyen
ételosztással. A nagy diadalmeneteknek pl. közlakoma volt a zárórésze.
Közlakomát vallási ünnepek alkalmából is rendeztek. Ezeknek eleinte daps
volt a neve, majd a köztársaság korában epulumnak nevezték. |
| A rómaiaknál kezdetben az ebéd volt
a cena, a vacsorát pedig vespernának nevezték. Idővel módosultak a szokások,
és a vesperna kiszorult az étkezések sorából.
A gazdag rómaiak reggelire - ezt ientaculumnak nevezték
- könnyű ételeket ettek. Ilyen volt a kenyér, az olajbogyó, a sajt, mindehhez
pedig mézes bort ittak. Ebédre (prandium), melyet délben költöttek el,
szintén könnyű, tápláló és egyszerű ételeket fogyasztottak. Ez lehetett
kása, valami főzelékféle, illetve ami az előző napi cenáról megmaradt.
A főétkezés az estebéd, a cena volt. Ez a késő délutáni órákban kezdődött,
és előfordult (főleg Caligula, Claudius és Nero idejében), hogy éjszakába
nyúló lakomázásba, ivászatba torkollt. |
|
|
|
|
|
A cena három fő részből állt:
1. Gustus, gustatio vagy promulsis, melyet ízelítőnek,
előételnek fordíthatunk. Ez könnyebb, étvágygerjesztő étkekből állt, például
osztrigából, pikáns mártású (garum) halakból, salátából és tojásból. A
tojás a gustus fontos eleme volt. Innen származik a mondás: Ab ovo usque
ad mala. Ekkor itták a méhsert, innen a promulsis elnevezés.
2. Cena, mely eleinte két, három, később több fogásból
állt. Ekkor tálalták fel a nyulak, malacok, vaddisznók, galambok, kacsák,
rigók, császármadarak, pávák, fácánok s tengeri halak egész sorát.
3. A mensae secundae csemegékből, süteményekből, gyümölcsökből
és egyéb nyalánkságokból állt. |
| Az étkezés a korai időkben a ház központi
helyiségében, az atriumban folyt. Itt egy kőasztal (cartibulum = edénytartó)
állt.
A köztársaság korában már ebédlők, tricliniumok voltak. A rómaiak fa- vagy
kőkereveten, bal könyökükre dőlve, félig fekve helyezkedtek el egy alacsony,
négyszögletes vagy kerek asztal körül. A heverők három oldalról fogták
közre az asztalt, a negyedik oldalt szabadon hagyva a közlekedés és a tálalás
miatt. A kereveteket puha takarókkal fedték le, s párnákkal tették kényelmesebbé.
Régi szokás volt, hogy ülve étkeztek Rómában. De a klasszikus időkben ezt
csak a nőknek és a gyerekeknek kellett követni. A korabeli írók szerint
kizárólag a könnyűvérű nők vetemedtek arra, hogy végigfeküdjenek az asztal
mellett. |
|
|
|
|
|
Azt, hogy ki hol helyezkedett el az
asztal körül, szigorú szabályok írták elő. A középső kerevet jobb széle
volt a díszhely, s a házigazda jobb oldalán foglalt helyet a díszvendég.
Az íratlan szabályokat azonban már akkoriban sem tartotta be mindenki.
Martialis is megjegyzi, hogy vannak olyan vendégek, akikre jó odafigyelni,
nehogy elvigyék szuvenírnek az asztalkendőt. S hogy ez tényleg nem volt
ritkaság, igazolja egy pompeii felirat:
"Hej, fiú, mosd meg a lábakat és szárazra törülgesd, szalvétákat
is adj, de arra vigyázz!" |
| Az étkezés általában otthon, esetenként
vendégségben, fogadókban, kocsmákban, lacikonyhákban, lepényárusoknál folyt.
Az ókorban mindig nagy szerepe volt a vendégbarátságnak. Ez abból is látszik,
hogy ezeket a látogatásokat olyannyira számon tartották, hogy még nemzedékek
múltán is emlékeztek rájuk. A vendég, kinek érdekes történeteit szívesen
hallgatták a háziak, Iuppiter oltalma alatt állt, s minden jóval ellátták,
távozáskor pedig ajándékokkal halmozták el. A
vendégbarátsággal való visszaélés a legnagyobb gyalázatnak számított. |
|
Marcus Gavius Apicius
(az ókor leghíresebb szakácsa)
Ez az Augustus - Tiberius korában élt ínyenc nemcsak
művelte, de tanította is a szakácsművészetet. Miután mindenét elpazarolta,
öngyilkos lett. Azt a kevés adatot, ami életéről ránk maradt, főleg id.
Pliniusnak, Senecának, Tacitusnak és Cassius Diónak köszönhetjük. |
|
|
|
|
Különleges vendéglátási forma volt
a caninum prandium (= kutya lakomája). A nevét onnan kapta, hogy ekkor
nem ittak, mert a kutya sem kívánja a bort. Egy másik fajta vendégeskedés
is volt, a symbola, mely a mai piknikhez hasonlított leginkább. |
| Az asztali készletek, tálak, tányérok
régente fából, égetett agyagból készültek. Etruszk és görög hatásra aztán
később elterjedtek (főleg a gazdagoknál) a fémből, sőt, a nemesfémből való
tálaló- és étkezőedények. Volt egy sajátosan római jellegű kerámiafajta,
melyet az ókor porcelánjaként emlegetnek: a terra sigillata. Az edény vékony
falú, sötétpiros, fényes felületét a mindennapi életből vett jelenetekkel
díszítették. Egy ilyen, 12 darabból álló terra sigillata-készletet találtak
pl. az antik Gorsium (ma: Tác) területén. Ez az ókorban szokásos edényekből
áll: 4 db catillus (lapos tál), 4 db paropsis (nagy csésze), 4 db acetabulum
(kis csésze). A sigillatákon gyakran találunk bekarcolt, kurzív írással
készített feliratokat, melyek a tulajdonos nevét mutatják, akik szívesen
jelölték meg kedvenc edényüket. |
|
| A neve alatt fennmaradt könyv:
De opsoniis et condimentis sive de arte coquinaria.
Belső érvek alapján biztosnak tekinthető, hogy a könyv
478 receptjéből kb. 300 eredeti, tehát Apiciusnak hagyomány szerinti két
könyvéből való. A többi későbbi. A könyv valószínűleg a IV. század végén
már mai formájában van meg. |
|
|
|
|
Nagy művészi gonddal készítették üvegpoharaikat
és korsóikat is. De voltak egészen különleges, gyakran gunyoros megfogalmazású
ún. arcos edények is. Minden lakomán szerepe volt a nagy, öblös kratérnak,
melyben a bort vízzel és fűszerekkel vegyítették. A kratérből egyenes szárú
nagy merítőkanállal meregették ki a bort.
A lakoma kezdetekor az első korty bort a földre kellett
loccsantani, ezzel áldozva az isteneknek. |
| Egy igazi lakomáról nem maradhattak
el a táncosok és zenészek sem. A vendégek fejét virágkoszorúval övezték,
s a termet virágillat töltötte be, ami keveredett a keleti olajok és fűszerek
illatával. |
|
|
|
|
|
Az evőeszközök nem voltak divatban,
az egyes fogásokat kellő nagyságúra darabolták, s úgy helyezték az asztalra.
S mivel kézzel ettek, fontos volt a kézöblögetés az étkezés során. Kéztörlőnek
pedig - ha nem volt a közelben más - megtette egy-egy dúsfürtű rabszolga
feje is. |
| A lakomák láthatatlan szereplője, a
szakács általában alacsony származású, gyakran felszabadított rabszolga
volt. A feliratok és a ránk maradt szövegek tanúsága szerint pedig férfiak
látták el ezt a tisztséget. Rómában a korinthosziak álltak a legjobb szakácsok
hírében.
Falusi birtokokon és az egyszerűbb emberek házában (ahol
nem tarthattak görög szakácsot) az ókorban is a háziasszony kötelessége
volt a főzés. |
|
|
|
|
|
Ejtsünk néhány
szót a rómaiak két kedvelt fűszeréről: a silphiumról és az apiumról.
A silphium az ernyősvirágúak közé tartozó növény, melynek
gyökeréből és szárából nyert mézgás gyanta az ókorban nagy becsben tartott
gyógyszer, és igen kedvelt fűszer volt. Az ókori írók kétféle silphiumról
beszélnek: az egyik az afrikai (laser Cyrenaicum), a másik az ázsiai (laser
Syriacum). Az afrikai silphiumot többre becsülték, mivel kellemesebb volt
az illata és hatásosabb is volt, mint az ázsiai. Az ázsiai, melynek napon
megszáradó tejnedve az ún. bűzös aszat, a keleti népeknél jelenleg
is gyógyszerül és fűszerül szolgál. |
| Apium: a görög szelünon, illetve a
latin apis szóval hozták összefüggésbe. A petrezselyemhez és a zellerhez
hasonló növény, melynek leveléből koszorút fontak a versenyjátékok szereplői
számára. A régiek lakomázás közben is díszítették fejüket koszorúkkal.
Néha temetéseknél és sírköveken is alkalmazták az apiumkoszorút. |
|
|
|
|
|
Néhány tipikusan római recept bemutatása
előtt szeretném felidézni a mottóul választott mondást: "Az ízlésről
nem érdemes vitatkozni". Ezért kérem a kedves olvasókat, ne csodálkozzanak,
ha esetleg furcsa recepteken akad meg a szemük. Mielőtt elhamarkodottan
ítélkeznének a rómaiakról, nézzenek körül saját házuk táján. Hiszen mi
sem vagyunk jobbak. Csak mások.
Jó étvágyat! |